Minden 2014 januárjában kezdődött, amikor a 16 hónapos fiam mellől már el tudtam menni esténként 1-2 órára.
Tudtam, hogy mozgásra van szükségem. Télen persze egy lehetőség jutott eszembe: el kell mennem egy közeli fitness terembe. Tele voltam félelemmel. Milyen lesz az első alkalom? Nem fognak kinézni onnan? Senkit nem ismerek. Biztosan jó ötlet egyedül mennem? Számtalan hasonló kérdés volt bennem, de szerencsére a mozgás iránti igényem sokkal nagyobb volt.
A teljesen ismeretlen terepen igyekeztem némi kapaszkodót keresni, hogy legalább egy pici biztonságérzetem legyen. Jó pár évvel azelőtt már voltam pár spinning órán, így arra jutottam, hogy legjobb lesz, ha ezzel kezdem. Találtam a közelben egy termet, összeszedtem minden bátorságom, és elmentem. Természetesen minden új volt! Beléptem a terembe, az edző segített a bicikli beállításában, és ellátott néhány jó tanáccsal: 1. első alkalommal ne csináljak mindent, nyugodtan pihenjek, ha úgy érzem, hogy szükséges; 2. ügyeljek a folyadékpótlásra; 3. ha szeretnék, rövid ideig kiállhatok, de nem muszáj, és 4. lehetőleg ne hajtsam szét magam. Elindult az óra, jobbnál jobb zenék jöttek, engem meg vitt előre a lendület. Nem tagadom, az első 20 perc után az életemért küzdöttem, de végigcsináltam az órát a többiekkel. Végül persze kiderült, hogy a spinning és a SpinRacing nem ugyanaz, én pedig egy SpinRacing órára jelentkeztem. Leírhatatlan volt az az öröm, amit utána éreztem. Tudtam, hogy innentől nincs megállás! Amennyiszer csak tehetem, ott leszek Móni óráin. A SpinRacing kis idő elteltével a hobbimmá vált. A férjem is tudta: kilépek a lakásunk ajtajából, és 1,5-2 óra múlva egy teljesen új ember fog hazaérkezni. Így is volt.
