Mondanom sem kell, heti 2, ha tehettem 3 alkalommal ott voltam a teremben.
Egy dac-és hiszti korszakba lépő gyerek mellett – akit imádok, de ha van/volt már valaha 1.5-2 éves gyereked, akkor tudod, akad némi feszültség a hétköznapokban – nagyon élveztem, hogy lett egy hobbim, ami kikapcsol, feltölt. És persze óra után fát lehetett vágni a hátamon (na jó, nem sokáig, de a következő edzésig biztosan). Mindig előre terveztem az időpontokat és mentem. Valamikor tavasszal egy órán elkalandoztak a gondolataim: milyen jó lenne, ha én is edző lehetnék! Sokáig csak magamban játszottam el a gondolattal. Kis idő elteltével elmondtam a hozzám közel állókhoz, akiktől azt a visszajelzést kaptam: “Miért ne? Próbáld meg!” Önbizalmam persze nem volt. Úgy gondoltam, az csak egy dolog, hogy én szeretem, és valamennyire ügyes vagyok benne. De vajon miattam is eljönnének az órákra? Szeretnének engem is a vendégek?
Egy perzselő nyári pénteken úgy alakult, hogy egyedül jelentem meg az órán. Jó, belátom: tényleg rá voltam kattanva kicsit. Óra ugyan nem volt, de Mónival beszélgettem. Elmeséltem neki, hogy ha meghallok egy új számot a rádióban, már egyből azon jár az agyam, hogy ehhez milyen gyakorlatot lehetne csinálni órán. Soha nem felejtem el Móni reakcióját: “úgy gondolom, innentől menthetetlen vagy.” Nagyon sokat gondolkodtam azon, amit mondott. A végső lökést az adta meg, amikor szeptemberben elmentem egy edzőképző iskola nyílt napjára. Még mindig tele voltam bizonytalansággal. Igen, ezt szeretném csinálni, ez az álmom. Rengeteget köszönhetek a férjemnek, aki azt mondta: “zseniális ötlet, ez te vagy, neked ezt kell csinálnod!” Végül persze változtattam a hozzáállásomon, és úgy döntöttem, ha csak annyit nyerek ezzel a szakmával, hogy a családom egészségét meg tudom őrizni, és tisztában leszek azzal, hogyan lehetséges hosszútávon egészséges életet élni, már nyertem. Ha még másoknak is tudok segíteni, minden egyes tanulással töltött perc megérte. Ezekkel a gondolatokkal belevágtam. Októberben már ott ültem az iskolapadban.
